Draskovits Imre edzőtársunk május 7 – június 10. között 863 km-t gyalogolt Spanyolország északi partvidékén. Teljesítményéhez gratulálunk és hasonlóan sikeres jövő évi edzéseket kívánunk neki.
Az alábbiakban rövid útibeszámolóját olvashatjátok.
Nem szeretek gyalogolni. Tulajdonképpen szinte bárhová autóval, busszal vagy hasonlóval megyek. Talán éppen ezért találtam meglepőnek, hogy a párom unszolására 863 km gyaloglásra vállalkoztam a Spanyol El Camino del Norte útvonalon. Része lehetett ebben a kalandvágynak, de annak is, hogy úgy éreztem eljött az idő, hogy kicsit messzebbről vegyem szemügyre kis világomat, mivel vagyok elégedett, min lenne jó változtatni.
A május eleji indulás megfelelőnek tűnt, nem túl meleg, nem túl hideg időjárásra számítottunk. A csomagunkat napi élelem és víz nélkül 6 kg/főben maximáltuk rajtunk lévő ruhával együtt. Kiesett tehát a sátor és az ezzel együtt járó kemping készletek, a polifoamot pedig a túlzott helyigénye miatt hagytuk itthon. Homályosan emlékszem olyasmire is, hogy a vásárlás forgatagában a hálózsákunk címkéjén láttunk olyan jelölést, hogy „+6 °C extrém esetben”. Barátaink figyelmeztettek, hogy megfelelő bakancs hiánya problémát okozhat. Ezek után egy-egy 32 literes hátizsákkal, két váltás ruhával, valamint egy nívósabb futócipővel, és egy túraszandálnak titulált váltás lábbelivel indultunk útnak. Térképet az internetről töltöttünk le, ami leginkább egy kockás füzetbe kézzel rajzolt vázlatra emlékeztetett. Egy barátunk indulás előtt megkérdezte, hogy ha kedd reggelente felhív adok-e neki interjút a rádió műsorában. Nem vettem komolyan, tehát azt mondtam, hogy persze, természetesen.
Május 7-én délután indultunk útnak. Kettőnknél 0,5 l víz volt összesen és néhány müzli szelet. A vonatról leszállva az indulásnál lévő szálláson döbbentünk rá, hogy a helyiek a spanyolon kívül semmilyen nyelven nem beszélnek csak a sajátjukon, ami régiónként jelentősen különbözik. Estére megtudtuk, hogy két szálláshely között gyakran semmilyen szolgáltatás sem elérhető, ami itthon természetes, pl. élelmiszerbolt. Valamint azt is, hogy olyan szintkülönbségeket kell időnként leküzdeni (600m), ami miatt a 3 km/h sebességet lehet átlagosnak tekinteni.
A délutáni kétórás indulást követően úgy számoltunk, hogy legkésőbb hatra a szálláson leszünk. Persze nem kalkuláltuk bele, hogy rögtön az első kilométeren eltévedünk, és több mint egy órát kavargunk a segítőkész helyiek téves útmutatásai nyomán, mire valóban útnak indulunk. A kiindulási ponton lévő szállásra már szégyelltünk volna visszamenni, legfeljebb hétre érünk csak oda a következőre. Aztán eső lett. Aztán sehogy sem fogyott az út, fogalmunk sem volt, hol tartunk és mennyi van még hátra. Aztán sötétedni kezdett. Sehogy sem értettük, hogy a délutánra szánt 17 km mitől ilyen hosszú. A négyórásra tervezett út hat óra elmúltával még mindig nem ért véget, és jelét sem mutatta, hogy hamarosan el akarna fogyni. Végül átázva, éhesen, este kilenc körül értünk be. Sebaj, holnap korán felkelünk, és hamar végzünk majd a napi penzummal.
Reggel eső, gondoltuk egy kicsit várunk, hátha abbamarad. A szállásról azonban 8-kor már mindenki távozott, bennünket pedig erősen noszogattak. Hát jó, jöjjön a túraszandál, legalább nem kell vizes cipőben mennem. Melegnek nem mondtam volna az időt, a szembejövő helyiek késő őszi viselete aggodalommal töltött el, túl sok meleg ruhát nem pakoltunk, póló, esőkabát, mezítláb szerelésben indultunk el. Az első kilométeren eltévedtünk, és egy órát bolyongtunk egy kisvárosban, mire a segítőkész helyiek útmutatására kiderült, hogy hajóval kell továbbmenni a tengeröböl túlsó partja felé. Délre elállt az eső és az akkorra hólyagosra tört lábamra felvehettem a cipőt. Másnap a szandált kidobtam, innen váltás lábbelim nem volt.
A harmadik-negyedik napon komolyan meg kellett fontolnunk, hogy tovább akarunk-e menni, mert ekkorra kiderült, hogy akármilyen korán kelünk, néha már hajnali 5-kor, akkor is csak délután négy és nyolc között érünk be, holt fáradtan. A ritka tengerparti útvonalakat leszámítva a táj nem mond sokat olyanoknak, akik láttak már fekete teheneket fehér foltokkal. Azon gondolkodtam, hogy hazamegyek, és amikor a barátom hív a rádióból, majd egy pesti kávézóból fogok beszámolni a viszontagságainkról. Aztán azt gondoltam, hogy mégsem mehetek haza így, mert megkérdeznék, hogy mi történt, amire nem számítottunk. Erre nehezen válaszolnék. Hiszen gondoltam én, hogy előfordulhat, hogy a szabad ég alatt kell éjszakáznunk. Arra is gondoltam, hogy ha hidegebb lesz, maximum felveszem az összes ruhámat, rossz esetben a szennyest is. Igaz, arra nem gondoltam, hogy az éjszakai hőmérséklet az óceán közelsége miatt annyira leeshet, hogy a „+6 °C extrém esetben” nem lesz elég. Arra sem gondoltam, hogy egy egész napi gyaloglás alatt sem tudjuk majd az élelmiszerkészletünket feltölteni, mivel nincs hol, és másnap éhen kell elindulnunk. És délig akkor sem találunk semmit, még olyan helyen sem, ahol az épület falára kétméteres betűkkel az van írva, hogy panaderia, azaz pékség. Pedig direkt ezért másztunk fel a domboldalon fél órán keresztül, és amikor kenyeret kértünk, az épületben olyan értetlenséggel néztek ránk, ahogy csak a nagyon buta külföldiekre szokás, és udvariasan elirányítottak a legközelebbi, újabb fél órára található élelmiszerboltba. Arra sem gondoltam, hogy egy egész napos út után, miután 5 órakor keltünk, délután a szállást zárva találjuk, és elindulhatunk a következő napi útvonalon a következő szállás felé. Ekkor árnyékos utcai padokra dőltünk le aludni a déli hőségben, és amikor megérkeztünk az aznapi második – hatalmas – városba, még azon is teljesen keresztül kellett gyalogolni – 4 óra hossza –, és megérkezve a szállásra azt is zárva találtuk. Este kilenckor egy nyomortelep végén, ahova a hivatalos útvonal vezetett, kellett elkezdenünk szállást keresni. Arra sem gondoltam, hogy ha esik, akkor 3-4 napig esik egyfolytában, nem lehet megállni pihenni, ahogyan eredetileg terveztük. Ráadásul a szállásokon sem engednek egy éjszakánál többet eltölteni.
Szóval úgy éreztem, ezek komolytalan érvek. Mit fogok mondani a rádió élő adásában? Elfáradtunk? Nem gondoltuk át? Nem ilyennek szerettük volna? Megadtam magam. Tovább kell menni, amíg csak a tervezett idő le nem telik, vagy a pénzünk el nem fogy.
A harmadik héttől már nem fájnak a vízhólyagok, nem érzem a szomjúságot, és éhséget is alig. Szomnambul állapotban lépegetek a meredélyeken és a fullasztó hőségű síkságokon. De az is előfordul, hogy 90 km-es széllökésekben rám csavarodó esőkabátban küzdök a szemembe verő esővel, a hideggel és önmagammal, és közben azon gondolkodom, hogy mit keresek itt.
Végülis ezért jöttem, hogy azon gondolkodjam, hogy mit keresek itt. Hátranézve az, ahonnan jöttem, már egy előző életnek tűnik, a napi gondok nevetséges apróságnak. Itt az tűnik fontosnak, hogy mennyi mindenhez ragaszkodom még ilyenkor is, és hogy ezeket a dolgokat miért nem tudom elengedni, lazára venni, hiszen ez nyilvánvalóan gátolja a túlélésemet. A harmadik héttől megpróbálok mindent elengedni, minden elvárást a szállások és az élelmiszerboltok elérhetőségével és minőségével, az útjelzésekkel, időjárással és minden egyébbel kapcsolatban. Figyelem magam. Mitől érzem magam rosszul, és miért nem érzem magam mindig jól. Amitől rosszul vagyok, azt el kell engednem. Ha fáradt vagyok, meg kell állnom, ha szomjas vagyok, kérnem kell. Ez nem mindig könnyű. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindent képes vagyok biztosítani magamnak. Itt el kell fogadnom, hogy másokra szorulok, hogy nem vagyok képes olyan teljesítményre mint vártam, és hogy nevetséges dolgok is problémát okoznak.
Persze ez az állapot más érdekességeket is tartogat. Áthaladunk a helyiek között, vándorok vagyunk. Annak ellenére, hogy alig beszélünk velük, az életük nyitott könyvvé válik, hiszen a saját életünk is nyitott könyvvé vált, ezen keresztül megértjük őket is. Idegen emberek, mégis ismerősök. Az útitársak, akiket itt-ott látunk, és akikkel alig beszélünk, barátokká válnak. Rengeteget megtudunk róluk, gyanítom, hogy többet, mint a legtöbb ismerősük.
Aztán az út elég hirtelen véget ér. Nem akarunk buszra szállni, de az érzés, hogy most már szabad, eufórikus állapotba hoz. Az útitársak többsége már itt van, de van, aki csak ezután érkezik. Mindenki barátságos. Most többet beszélünk. Sosem gondoltuk volna, hogy tényleg ideérünk, az út nagy részét becsületből csináltuk végig. Volt, ahol a sebességünk és a mozgásunk is olyan volt, mintha járókerettel mennénk. Alig tudtunk lépni, annyira fájt a lábunk. Reménytelen volt. Most mégis itt vagyunk. Hogy hogy történt, pontosan nem is tudjuk.
Itthon. Városi forgalom. A mögöttem jövő siet. 50 km/h. El kell engedni.
