Közös ős?

A japán harci művészetek már a legrégebbi időkben is, fegyvertelen formák köré csoportosultak. Gyakran egészítették ki, azonban a fegyvertelen formákat eszközhasználattal, és előfordult ez fordítva is, hogy a fegyveres harcos – ha arra a helyzet kényszerítette – puszta kézzel küzdött tovább.
A budo sportok történetével foglalkozó kutatók között igen sokan vannak, akik újabb és újabb adatokat tárnak fel a feltételezett “közös ős” eredetére vonatkozóan. Van, aki Indiából, s akadnak, akik Kínából indulnak el felfedezni a budo történelmet.
A “közös ős” teóriában lehet némi igazság, mert például az eredeti karate igen közel áll a ju-jitsuhoz, ha nem annak okinawai formája. A “te”: kéz művészete kétségkívül okinawai eredetű, bár – amelyhez Okinawa is tartozott – nagyjából ugyanazokat a technikákat, formulákat tartalmazta, mint a japán harci művészetek. Az okinawa-te-nek feltehetően két fő vonulata volt. A shuri-te, amely Temari és Shuri városok körül fejlődött, és a shorei-te, amely a Ryukyu-szigetek fővárosa, Naha vidékén alakult ki. A két stílus nemcsak keletkezési helyét, de funkcióját tekintve is különbözik.
A shuri-te művelői a gyorsaságot hangsúlyozták, természetes mozgásokkal és légzéstechnikával. A shorei-te hívei, ezzel szemben, a keménységre helyezték a hangsúlyt, kidolgozott mozgásokkal, amelyeket biztos, erős állásokból hajtottak végre. A goju-ryu és az uechi-ryu származnak a shorei-te metódusból.
A “te” művészetének minden eredeti okinawai rendszerében találunk dobástechnikát, alkalmaznak kulcsokat és fogásokat, hasonlóan a ju-jitsu módszeréhez. Minden japán és okinawai karate rendszer három iskolában: a shorin-ryuban, az uechi-ryuban és a goju-ryuban gyökerezik.
A XIX. Század végén az okinawa-te, mint karate-jitsu vált ismertté. A karate-jitsu sokféle ju-jitsu úthoz hasonlít. Ami azonban leginkább állandó benne az az, hogy hangsúlyozottan előnyben részesíti az ütés-, rúgástechnikákat a dobások és a kulcsok alkalmazásával szemben.
Japánban a ju-jitsu befolyásolta a karate fejlődését. Ugyanis a nagy mesterek szinte mindegyike foglalkozott ju-jitsuval és mesterfokozatot is elértek ebben a harci művészetben. Például Minoru Mochizuki, a Yoseikan budo megalapítójának magas fokozata volt daito-ryuban, shinto-ryuban és kito-ryuban is. A wado-ryut, vagy ahogyan néha nevezik, wado-kai-t, professzor Ohtsuka alapította, aki kora ifjúságától gyakorolta a shinnoshindo-ryu ju-jitsut.
Young-Choi – egy koreai férfi -, akit ma a Harci Művészetek baráti társaságában Masutatsu Oyamaként ismernek, más, őt érdeklő művészetek között japán kempot, vagy kakuto-jitsut is tanult. Valójában az a Sasegawa Shigero nevű ju-jitsukáról szóló legenda, hogy hogyan állított meg és győzött le egy teljesen kifejlett bikát, sarkallta Oyamát az erőgyűjtésre, hogy megtegye ugyanazt, amit nagyhírű elődje.
Sorolhatjuk tovább a nagymestereket. Például Richard Kim, aki mint Kataro Yoshida tanítványa, végbizonyítványt kapott daito-ryu aiki ju-jitsuban.
A yoseikan-ryu, wadu-ryu és a kyokushinkai iskolák – legalábbis fejlődésük egy részéért – a ju-jitsuban járatos alapítóiknak mondhatnak köszönetet.
A koreaiaknak szintén megvan a saját ju-jitsu művészetük, melynek sajátos szempontok szerinti szűkített, illetve másik oldalról kibővített formája mintegy “válasz” a karatéra. Dr. An Ja San, koreai történetíró a “Chosun Moo Sa Yongoong Jun”-ban (A koreai Harci Művészetek története) leírja, hogy a “Yoo Sul”-t – a ju-jitsu koreai megfelelőjét – az ősi harcosoknak, a “Hwa Rang Do”-knak – a szamurájok koreai megfelelőinek – tanították. A “Yoo Sul” sokféle néven volt ismeretes, beleértve a Tek Kyon-t és a Sooabk-gi-t. 1955-ben a taekwon-do nevet választották a koreai harci művészetek meghatározására. Megalapítója Choi-Hong-Hi, akit Oyamához rokoni szálak fűznek, annak idején szintén foglalkozott a “Yoo Sul”-lal, tehát a Ju-jitsuval.
A takwon-do lényegében a “kéz és láb küzdelmének művészetét” jelenti.
Szintén koreai a “Tang Soo Do”, melynek művészetét Hwang Kee dolgozta ki 1945-ben, a Tae-kyon és a Sooabak-gi kimerítő tanulmányozása után. Alapított egy intézetet a Kyoto Butokukai mintájára, ahol Tang Soo Do-t tanított. Alapítványa neve Moo Duk Kwan, ami annyit jelent: Harci Erény Intézete.
A hapkido-nak talán még szorosabb a kapcsolata a japán ju-jitsuval, hiszen ez a ju-jitsu daito-ryu stílusából kifejlődött technikák és a koreai Taek Kyon szintézise. Alapítója, Yung Sal Choi, Japánban tanult.
Természetesen több Harci Művészet ju-jitsuval való kapcsolata még egyértelműbb. Gondolok itt, például Morihei Ueshiba-ra, aki az aiki-jitsut tanulta és nevezte el rendszerét Aiki-do-nak. Jigoro Kano, a judo megalapítója, szintén ju-jitsu ryukból merített.
(Részletek: Kelemen István 9. dan “Ju Jitsu a modern önvédelem útja” és a “Ju Jitsu nem csak nőknek” című könyveiből)

Nincs mindenki tisztában azzal, hogy a Ju-Jitsu mint művészet, mit is takar, a szó mit jelent, nekik mondom el amit a Ju-Jitsuról tudni érdemes.
A Ju-Jitsu szó szerinti fordításban “lágy művészet”-et jelent. A “Ju” (dzsiu) szó lágyságot, finomságot, engedést, hajlékonyságot, rugalmasságot takar. A “Jitsu” (dzsitcu) értelme művészet, tudomány, hagyomány vagy fegyelem.
Ahogy fentebb olvashatjuk, a Ju-Jitsuban többféle iskola és irányzat működik. Ilyen elnevezésekkel találkozhatunk: juko-ryu, shinto-ryu, kito-ryu, hakko-ryu, stb. …
Mit is jelent ez a “ryu” ?
A ryu nem harci művészeti iskolát takar pusztán, hanem inkább módszerét vagy hagyományát a harci gyakorlatnak. Néhány ryu-tanítás kiemelkedett bizonyos harci művészeti formák közül és ez által ismertté vált. A mesterek ezeknek a ryuknak neveket adtak, hogy megkülönböztessék saját Ju-Jitsu módszerüket a többiekétől. Ezek az elnevezések kétféleképpen jöttek létre. Az egyik; hogy kezdetben a technika, amit gyakoroltak, kínai eredetű volt és az iskola egyszerű japán kiejtését alkalmazta a megfelelő kínai kalligrafikának ( pl. Po-Ting-Shu így lett Hotei-Jitsu ). A másik; a “tisztán” japán iskoláknál, hogy a mesterek speciális szavakat vettek fel, amelyek kifejezték yawara stílusuk koncepcióját és művészetük alkalmazásának módját.
A Ju Jitsu elnevezés magában foglalja a test-test elleni harc, mint pusztakezes, mint fegyveres módszerét. Éppen ezért a régi korokban a Ju-Jitsunak két fő funkciója volt: az egyik képessé tenni az embert, hogy fegyvertelenül letartóztasson, vagy megbirkózzon más fegyvertelen személlyel vagy személyek csoportjával. A másik, képessé tenni az embert, hogy megszerezze az előnyt a küzdelemben az ellenfele felett az után is, hogy elvesztette vagy félretette fegyvereit. A fegyver-fegyver elleni küzdelemben a harc során pedig fogásokat is alkalmazzon a győzelem érdekében.
A korabeli képzés része volt – a legfőbb szerepet játszó pusztakezes védekezés mellett – például az úszás fegyverrel ( suiei-jitsu ), és az eszközök használata: dárda ( naginata ), tüske ( shaiken ), dobócsillag ( shuriken ), vasbot ( jutte ), bot ( bo ), stb. alkalmazása.
A pusztakezes képzés mellett a fegyverek használata rendkívül kifinomította a fogás-módszereket. A Ju-Jitsuban az ember megtanulta, megismerte korlátait és kétszer is meggondolta, hogy lefegyverezzen egy katonát, aki kardot vagy dárdát használt, hacsak élete nem volt komoly veszélyben és az ellenállás elutasítása nyilvánvalóan halálához vezetett volna. Többek között itt találjuk a különbséget a Ju Jitsu és a modern Budo önvédelmi formák között.
A Ju-Jitsu állandó útkeresés, nyitott rendszer, amely alkalmazkodik a mai ember megváltozott testkultúrájához. A Ju-Jitsu hasznosítani igyekszik a modernkor új, tudományos ismereteit, vívmányait nem ragaszkodik feltétlenül a tradicionális formákhoz, technikákhoz.
Ha a mostani Ju Jitsu módszernek egy tartalmi kivonatát készítenénk el, az nagy vonalakban így festene: eséstechnika, ütés- és rúgástechnikák, különböző álló- és földharc küzdelmi technikák, dobások és levitelek, fogások hárítása, elvezetések, lezárások, eszközös támadás elleni védekezés, eszközzel történő támadás és védekezés, több támadó elleni védekezés és ezek kombinációja, gyakorlatok életszerű helyzetekben, elsősegélynyújtás és élesztési eljárások.
Kovács Attila 6. Dan